Az ezoterikus irodalomban és sajtóban népszerű téma annak az emlegetése vagy kutatása, hogy mi magyarok kivételesek, isten kiválasztottai vagyunk. Ezeket a felvetéseket mindig is értelmetlennek találtam. Ha azok is volnánk, számít valamit? Büszkék lehetünk rá? Egyáltalán nem. Ha valóban kiválasztottak lennénk, akkor a feladatunk nem a szeretet, empátia és a spirituális fejlődés lenne? Nem nekünk kellene tisztelni másokat ahelyett, hogy magunknak követelünk tiszteletet? Nem még alázatosabbaknak kellene lennünk melldöngetés és egymásra acsarkodás helyett?
Ha valaki minden kétséget kizárólag bebizonyítaná, hogy a magyar népnek küldetése van, az számomra csak annyit jelentene, hogy még jobban el kellene szégyellnünk magunkat azért, ahol most vagyunk, s még jobban el kellene gondolkodnunk, hogy hová tartunk. Ahogyan Illyés Gyula mondta kicsit más témában: "Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!" Ugyanez vonatkozik bármiféle kiválasztottságra. De még ha valaki nem hívő, akkor is nem arra kellene törekednie, hogy gyerekeire és unokáira egy békésebb, élhetőbb világot hagyjon?
